Ha akár egy évvel ezelőtt valaki ezt megjósolja, egyszerűen kinevettem volna. Csaknem huszonöt évig kikezdhetetlennek hittem házasságomat...
Férjem sikeres üzletember. Van két remek fiunk. Idén lesz negyedszázada, hogy együtt élünk, huszonnégy év a legnagyobb boldogságban telt el. Tizenkét éve van egy balatoni házunk, és ha vége a szezonnak, egy hétre-tíz napra kettesben leköltözünk.
Tavaly szeptemberben is kivettük „rendes őszi szabadságunkat”. Az első este már éppen aludni készültem, amikor férjem láthatóan zavarban, de kertelés nélkül bevallotta, hogy néhány héttel korábban (egy üzleti úton) megismerkedett egy nővel. Végül az ágyában kötött ki. Egyetlen alkalom volt, de úgy megbánta, hogy azóta sem nyugodt a lelkiismerete. Csak annyit tudtam kinyögni: nekem időre van szükségem ennek az egésznek a megemésztéséhez. Ebben maradtunk.
Másnap, hangulatommal ellentétben, ragyogóan sütött a nap, gyönyörű fények cikáztak a vízen. Mit kezdjek most magammal ötvenévesen, megcsaltan?! És milyen az élet... Egy ember, akinek jóformán csak a keresztnevét tudtam, mellém ült, s megkérdezte, van-e kedvem beszélgetni. Szóba elegyedtem vele. Talán a hangulatom okozta: nem telt el több, mint fél óra, mikor megkérdeztem tőle, van-e lakása, és meghív-e egy italra. Így történt, hogy remek másfél órát töltöttünk el az ágyban. Megbeszéltük, hogy másnap újra találkozunk, de én már hazafelé menet elhatároztam, hogy ennyi volt, nincs tovább.
Megértettem, hogy családomnak egyben kell maradnia, egyrészt mert valóban szeretjük egymást, másrészt férjem biztosan nem teszi még egyszer kockára a kapcsolatunkat. Hogy én mit tettem, arról azóta sem szóltam. Ha néha a lelkiismeretem mocorogni kezd, azzal a „bölcsességgel” nyugtatom magam, hogy kölcsönkenyér visszajár... Forrás
